„Boldoggá tesz, ha kérdeznek, mindig szívesen segítek – kezdte előadását Görög Ibolya protokollszakértő. – Nemrég azt szerette volna tudni valaki, hogy milyen színű zoknit visel egy úriember a szandálhoz. Közöltem vele, hogy úriember nem visel szandált.” Görög Ibolya tizenkét éven át volt hét miniszterelnök protokollfőnöke, 1999 óta a felnőttoktatásban adja tovább a nyilvános viselkedéskultúrával kapcsolatos gazdag tapasztalatait. Oroszlányban a MÚOSZ vidéki lapok újságíróinak szóló képzésén tartott előadást. Ennek kapcsán szakmájáról, a protokoll jelenéről és jövőjéről beszélgettünk vele.
Nem könnyen tanulható szakma az Öné. Hogyan lesz valakiből protokollszakember, hogy vezet az ember útja éppen erre?
– A legegyszerűbb módja ennek, hogy meg kell öregedni. És ez nem csupán tréfa: ilyen mélységben nem oktatják a protokoll szabályait. Protokoll-ügyintézőket képeznek ugyan, de ezt a területet mint szakmát nem tartják számon, általában titkárságok, titkárnők foglalkoznak vele. Valóban a korral szerzi az ember a tudást. Sok mindent átélünk, így rakódik le bennünk a kommunikációs tapasztalatok halmaza. Én magam két diploma és négy nyelvvizsga megszerzése után csöppentem az élet sűrűjébe, ez készített fel a feladatra. A kilencvenes évek végéig több mint 12 évet töltöttem a protokollmunkában, jelenleg oktatok, és tanácsadással is foglalkozom. Ennek kapcsán csak megerősíthetem, hogy a kérdéses helyzetekben nagyon sokszor a tapasztalataiból merítheti az ember a legjobb megoldást. Hadd mondjak egy példát: egy volt hallgatóm kérdezte meg tőlem, mit tegyen, hogy ne nevesse el magát, ha ez kínos helyzetbe hozhatja. Azt javasoltam neki, hogy a húzza össze a szemöldökét, csak éppen egy picikét, és tartsa ebben a helyzetben pár pillanatig. Aztán gondolkodtam el, hogy vajon honnan tudom ezt. Valószínűleg a gyakorlat során rögzül az ilyenfajta tudás. Ezenkívül ebben a szakmában is roppant nagy jelentősége van, hogy szeretni kell az embereket, kell, hogy legyen hozzájuk türelmünk. A nyilvános viselkedés szabályait akkor ismerjük, ha volt lehetőségünk elsajátítani őket.
Mostanában mintha kevésbé vennék komolyan a protokollt hivatalos körökben. A politikusok nem tartják be az etikett szabályait, pedig ez fontos lehet a munkájukban – és a mindennapi életben sincs már olyan szerepe az illemnek, mint régebben.
– A politikusoké teljesen különálló világ, ott ma már egyáltalán nem divat a klasszikus értelemben vett protokollal foglalkozni. Kommunikációs szakembereket alkalmaznak, ők pedig az amerikai mintát részesítik előnyben. Ez arról szól: te is egy vagy az emberek közül, mutasd hát ezt. Hogy ez miért hat idegenül? Mert az európai kultúrkör nem fogadja el, hogy egy politikus, pláne egy miniszterelnök egy volna az emberek közül, ugyanis Európában időtlen idők óta fölérendeltjeik voltak az embereknek. Egy király, egy püspök, egy államférfi – valakire mindig felnéztek. Tehát ha egy európai ország vezetője az emberek közé megy, ő akkor sem egy közülük. De ez csak egyetlen példa arra, hogy az amerikai kultúra mennyire elnyomja az európai kultúrát a nyilvános viselkedés szabályainak a területén. Amerikai szokást hoznak be például a hanyagul zsebre dugott kézzel is, és sok más olyan nem verbális kommunikációs gesztusra is ráveszik a politikusokat, amelyek ellentétben állnak az itteni kulturális gyökerekkel.
Tehát helytelen, ha az amerikai kultúra szokásait próbáljuk átvenni a nyilvános kommunikációban?
Feltétlenül, hiszen mi itt élünk, Európában, és itt akarunk győzni, a protokoll pedig nem egyszerűen illem, hanem a kommunikációs győzelem eszköze is. De ahhoz, hogy az ember uralhasson egy kommunikációs helyzetet, el kell fogadtatnia magát. Ezt pedig úgy tudja megtenni, hogy európai módon vesz részt a kommunikációs rendszerben.
Tehet-e a média, ezen belül is tudnak-e az újságírók tenni ezért?
Természetesen. Az újságírók rengeteget tudnának tenni. Segíthetnék a viselkedéskultúra magasabb szintre emelését, ha, teszem azt, beszélnének a politika illemtanáról, ha figyelemmel kísérnék a protokoll szabályainak betartását, írnának erről, kiemelnék a követendő példákat. Sajnos ma éppen ennek az ellenkezője bír hírértékkel, és a média hatalmas felelőssége ellenére az olcsót, a felháborítóan közönségeset népszerűsíti.
Erre mondják, hogy ez kell a közönségnek, az olvasóknak.
Az a véleményem, hogy a nézettség és az olvasottság mesterséges csapdát teremt: hajszolásuk feljogosítja a médiában tevékenykedőket, hogy – tisztelet a kivételnek – felületesen tegyék a dolgukat. A siker érdekében a médiumok egyre alacsonyabbra teszik a lécet, és sajnos számtalanszor kicsit sem próbálnak az alacsony színvonal fölé emelkedni. És mint tudjuk, a médiában látott minták igen széles rétegekre vannak hatással.
Meg lehet-e ezt a tendenciát fordítani – például ha tantárgyként bevisszük a viselkedéskultúrát az oktatásba?
Léteznek ilyen törekvések, és úgy gondolom, nemcsak fontos, érdemes is az ügy érdekében fáradoznunk. Egy egri alapítvány felkért egy középiskolásoknak szánt jegyzet megírására, amely a közelmúltban jelent meg. Az alapítvány a viselkedéskultúra-könyvvel lehetőséget szeretett volna a pedagógusok kezébe adni, hogy például az osztályfőnöki órákon foglalkozhassanak ezzel a témával. Én megtettem a magamét, megírtam a könyvet, és ha meghívnak középiskolákba, szívesen vállalom az előadásokat. Ezekre azonban csak az ül be, aki szeretne – ha kötelező volna, azzal elriasztanánk az érdeklődő fiatalokat, pedig nagyon sok középiskolás vevő erre a témára. Az egyetemi óráimon pedig több a zughallgató, mint a rendes. A fiatalok ráébredtek, hogy ez a tárgy segít abban, hogy elfogadják őket, és így győzhetnek a fontos kommunikációs helyzetekben.
Dajka Andrea
Fotók: Ivák István
