Oroszlányban, a hajdani bányászváros tiszta és virágos központjában szürkén, megkopottan fogad bennünket a kultúra háza. Itt indított Kulturális kalandozások címmel új, nagy sikerű programsorozatot Körtvélyfáy Zoltán, a művelődési ház pályakezdő művelődésszervező gyakornoka. Az egykori gépésszel újonnan választott hivatásáról beszélgettünk.
– Ön 43 éves. Az, hogy ennyi idősen pályakezdő, sokaknak szokatlanul hangzik.
– Tavaly ősszel kezdtem, teljesen új vagyok ezen a pályán. Azelőtt a bányában, majd az erőműben dolgoztam lakatosként, gépészként. Oroszlányban annak idején természetes volt, hogy szakmát tanul az ember, ezért Esztergomba jártam középiskolába, művelődésszervező szakon pedig később, 2000-ben végeztem a szombathelyi főiskolán.
– Miért jelentkezett erre a szakra?
– Kisgyerekkorom óta kultúrafogyasztó voltam: érdekelt a zene, az irodalom, a képzőművészet, de leginkább olvasni szerettem. Amikor elkezdtem dolgozni, hamar kiderült számomra, hogy nem vagyok a helyemen. Jó szakember voltam, jók voltak a munkafeltételek, az emberi kapcsolataim, de legbelül sosem szűnt meg bennem a vágy, hogy azzal foglalkozzak, ami igazán közel áll hozzám.
– Honnan ez a mély vonzódás?
– Édesanyám a gyermekkönyvtárban dolgozott, így napközi után nem haza, hanem hozzá mentem, és a tanulás végeztével záróráig olvastam. Az a mániám, hogy az embereknek meg lehet mutatni a gyémántokat, amiket feltárunk a kultúra kincsesbányájából. Az én dolgom, hogy megtaláljam, ami számukra értékes, szórakoztató. A kultúraközvetítés kulcsa az érték és az élmény találkozása.
– Hogyan valósulhat meg ez a gyakorlatban?
– Januárban Kulturális kalandozások címmel indítottunk új programsorozatot. Egy-egy nép, térség múltjába, vallásába, szokásaiba, művészetébe pillantunk be kéthavonta. Kezdtük az arabokkal, márciusban a kistérség, májusban a lengyelek kultúrájával foglalkoztunk, szeptemberben latin esttel folytatjuk majd. Vallom, a különbségek megértése közelebb visz egymáshoz.
– Nem bánta meg a váltást?
– Nem. Kevesebbért, de azt csinálom, amiről mindig is álmodtam. Itt másfajta sikerélmények érnek. Most azon a pályán vagyok, amit szeretek csinálni. Az előző olyan volt, amit nem szerettem, de jól csináltam.
– Ez a ház úgy néz ki, mintha nem is lett volna rendszerváltás. Ilyen körülmények között lehet egyáltalán új utakat keresni?
– Az alapvető feltételek jók, és biztonságot ad az infrastruktúra. A külső homlokzatot felújítják, a nyílászárókat kicserélik a nyáron. A többi, a belső tartalom már csapatmunka. Jó itt. Mindenkinek külön szakterülete van, amiért önállóan felel.
– Mik a további tervei?
– A civil fórum koordinátoraként 90 szervezettel dolgozom. Célom az együttműködés, a sokirányú kapcsolattartás fejlesztése. Ősszel például fotóklub indítását tervezzük. Rengeteg ötletem van, attól nem félek, hogy kifogyhatok belőlük.
– Mit vár ettől a manapság nem igazán népszerű pályától?
– Az én utam a közösség- és közönségépítés. Azt várom, hogy 8-10 év alatt kialakul egy pezsgő, igényes réteg, annak ellenére, hogy a városba sokfelől érkeztek az emberek, nincs közös múltjuk, nincsenek közös gyökereik. Hiszem, hogy minden emberben van igény a kultúrára, és aki kinyílik egyszer valamilyen területen, az másra is nyitottabb lesz. Úgy is mondhatnám, hogy aki egyszer belekóstol egy ismeretlen ételbe, és nem csalódik, az máskor is bátrabban nyúl a tálba.
Fekete Katalin
Fotó: Fleischmann Ádámné
(A cikk a 2010-es egyhetes oroszlányi képzésén készült.)
